Az ötvenes évek végén az amerikai farmereknek visszatérő gondja volt a vérzéses marhakór, amely csordáikat folyton megtizedelte. A kór oka az, hogy a legelő állatok megeszik a penészes somkórót és attól megbetegednek. Karl P. Link, a wisconsini egyetem biokémikusa jött rá arra, hogy a növény tartalmaz egy igen hatékony véralvadásgátló szert, amit aztán elnevezett Warfarinnak. Azért adta ezt a furcsa nevet, mert a kutatásait senki nem támogatta az Egyesült Államokban, csak a Wisconsini Öregdiákok szövetsége (Wisconsin Alumni Research Foundation), így annak kezdőbetűiből alkotta meg a hatóanyag nevét. Az 1959-ben felfedezett molekulát azóta sokat kutatták, ma három változata ismert: a Warfarin, amely nálunk Marfarinként kapható, az Acenocumarol, amely itthon Syncumar néven ismert, illetve a Phenprocoumon, amely Magyarországon nincs forgalomban, de Marcumar néven forgalmazott gyógyszer.

A felfedezés azonban sokkal régebbi, ugyanis Link már 1941-ben, a Mayo Klinikán tartott előadásában beszámolt a dikumarinról mint új „toxinról”. A dikumarin növényi eredetű, és a kutató a Kanadában nagy területen elterjedt édes lóhere nevű növényből állította elő. Bizonyította, hogy ez az anyag felelős a marhák tüdővérzéséért. Link felfedezése csak 1959-ben jutott el odáig, hogy a hatóanyagból gyógyszer lett, pedig kanadai állatorvosok már 1924-ben is igazolták a penészes somkóró szerepét a vérzéses betegség kialakulásában, csak azt nem tudták, hogy a növény mely hatóanyaga váltja ki a vérzést a legelő marhák szervezetében.

Link kutatásait két irányban indította útjára. Egyrészt állatkísérleteket végzett az új anyaggal trombózisok kezelésére, másrészt K1 vitaminnal kezdte kezelni a súlyosan vérzékeny teheneket, s láss csodát, ezek az állatok meggyógyultak. Így vált egyértelművé, hogy a dikumarin és a K-vitamin hatása összefügg, illetve hogy a dikumarin indukálta vérzékenységet K-vitamin adásával ki lehet védeni. A Warfarin a mai napig a legnépszerűbb szájon át adható véralvadásgátló.

Hugh R. Butt, a Mayo Klinika munkatársa alkalmazta a dikumarint először emberen, és elsőként bizonyította, hogy a szer megnyújtja a protrombinidőt, azaz csökkenti a véralvadás sebességét. Később Armand J. Quick a kumarinterápia laboratóriumi kontrolljára fejlesztette ki a protrombinidő vizsgálatát, amelyet eleinte Quick-időnek is neveztek.

Túlzás nélkül állítható, hogy 1959-óta több tízmillió ember köszönheti az életét Karl P. Link felfedezésének, aki a penészes somkóróból előállította a Warfarint. Gyógyszere ma is nélkülözhetetlen, felfedezése halhatatlan, ahogy például Flemingé, akinek nevéhez a Penicillin felfedezése köthető.

Pár éve szakmai körökben beharangoztak egy új véralvadásgátlót, amely a kumarinokat volt hivatott felváltani, de forgalomba sose került, súlyos mellékhatásai miatt eltűnt, majdnem csődbe rántva az azt kifejlesztő gyógyszergyárat.