A létrehozók reményei szerint nem gördítenek bürokratikus akadályt a CoagS hazai engedélyeztetése elé, ellenkező esetben a Diagon Kft. más ország termékeként hozza forgalomba világszabadalmát. Antal József kutatási és fejlesztési igazgató tovább mesélt a fejlesztés folyamatáról. (Sorozatunk első, második és harmadik része itt >>)
A stabilitás tesztelése még tart
A stabilitás kidolgozásának szakaszában többszörösen romlandó anyagokat kellett beépíteni a rendszerbe: „Előbb folyadék állapotban kísérleteztünk, de nem tudtuk elérni a stabilitást, mostanra viszont a romlandó komponenseket már liofilizáltuk a mérőküvettába, azaz egy speciális szárítási eljárással oldottuk meg a kérdést. A méréseknél az első lépés, hogy ezt oldószerrel folyadék állapotba hozzuk, majd ebbe kerüljön bele a minta. Ennek célja, hogy ne legyen szükség laboratóriumi feltételekre, a távlati tervünk pedig az, hogy még hűtőre se legyen szükség a reagensekhez, hanem mondjuk féléves időtartamra tudjuk szobahőmérsékleten a saját dobozában tárolni, és addig garantálni is tudjuk a megbízhatóságot” – vetíti előre a kutató az elkészült termék paramétereit, majd elmondja, hol tartanak jelenleg a stabilitás kérdésében. „A CoagS működését a páratartalom nem befolyásolja, de a hőmérséklet változására érzékeny. Mivel száraz a reagens, a folyadék komponens stabil, ezért szobahőmérsékleten elérhető lesz a fél éves stabilitás, de ehhez ki kell várnunk a fél évet, hiszen csak akkor derül ki, hogy valóban képes-e rá. Most öt hónapnál tartunk hűtőben, a szobahőmérsékletet még nem próbáltuk, de ez már a gyártás fejlesztésének és nem magának a konkrét fejlesztésnek a problémája, azaz hogyan zárjuk le, ami a küvettába kerül. A különféle lezárások stabilitástesztelése és a beszárítás optimalizálása, az üzemi fejlesztéshez (scaling up) tartoznak, és mind időt vesznek igénybe.”
A CoagS meghatározó tudományos újításai
„Mi nem azt az utat választottuk, mint az összes többi Point of Care, hogy meglepő módon valójában ne az alvadást mérjük. Mi ugyanazt mérjük, mint a labortesztek, ugyanúgy optikai módszerrel, ugyanúgy inicializáljuk az alvadást ugyanazzal a tromboplasztinnak nevezett ágenssel. Az inicializálás a többi készüléknél is ugyanez, csak utána a detektálások különféle áttételeken keresztül valósulnak meg, tehát már annyira messze vannak a valóságtól, hogy bár azt írják a készülékre, hogy PT INR, de a protrombin-idő definiált, szabványos mérési adatához már nincs köze. A mi készülékünk által mért adatot visszavezethetnénk protrombin időre is, de ez fölösleges, mert az INR-t éppen azért találták ki, hogy különböző módszerekkel mért alvadási időket össze lehessen hasonlítani” – mondja Antal József kutató, és hozzáteszi, hogy az orvosnak INR-értékre van szüksége, és a betegek is megtanulták már, hogy mi az INR. Mindenesetre megnehezítette a dolgukat, hogy azt az utat választották, amelyik a legközelebb van a ’labor valósághoz’ a detektálásban.
A kutató egyre beljebb visz minket a készülék biokémiai titkaiba, megtudjuk, hogy a rekombináns technológia jelenti az eljárás igazi lelkét: „Van még egy komoly előnye a rendszernek, mégpedig a gyártási oldalon, ez pedig a rekombináns technológia. Mivel a mérőegység rekombináns tromboplasztint tartalmaz, a gyártási minősége LOT-ról LOT-ra, tehát egyik gyártási egységről a másikra ugyanaz marad. Itt nem az történik, mint a hagyományos protrombin idő reagenseknél, ahol acetonnal kicsapott nyúlagy port dolgoznak fel, ami mindig attól függ, hogy aznap milyen mozdulattal dolgozott a hentes kése… Mi a véralvadás beindításához egy fermentorban előállított fehérjét és izolált foszfolipidet keverünk össze, hogy a tromboplasztinnak nevezett komplexet megkapjuk. És mivel ezeket a polcról levett csövekből rakjuk össze, az összetétele mindig ugyanolyan. Mindez a gyártást és a minőségi kontrollt is megkönnyíti, és a felhasználó is sokkal megbízhatóbb terméket kap.”
És hogy mi is valójában az a bizonyos tromboplasztin? Még némi géntechnológia is terítékre kerül. „A tromboplasztin komplex egy foszfolipid rétegből áll, olyan, mint a sejtmembrán, amelybe egy szöveti faktornak nevezett fehérje ékelődik be. Ezt a fehérjét állítottuk elő rekombinánsan, bakteriális fermentációval. A DNS-nél levágtuk a részt, ami belóg a citoplazmába, azaz a sejt belsejébe, hiszen arra nincs szükségünk, egyébként pedig teljesen funkcionális és működik: megfelelő módon elindítja a véralvadást” – magyarázza a kutató.
(Vincze Zita)
