Éva, akinek a lányáról már írtunk a blogban, beszámolt a család másik trombózisos áldozatáról, a sógornőjéről, aki bele is halt a betegségbe. A középkorú varrónő hirtelen lett rosszul, és már nem tudtak rajta segíteni.

„Ági, a gyerekeim keresztanyja 2003. októberében halt meg negyvenkilenc évesen. Az akkor tizennyolc éves egyetlen fiát hagyta itt. Ági sajnos rengeteget ült a varrógép mellett, és dohányzott is, elég sokat. Pedig magas vérnyomással küzdött, és kissé túlsúlyos is volt. Panaszkodott a halála előtt, hogy nagyon fájnak a lábai, orvoshoz is járt, de nem mondtak neki semmi konkrétumot, nem küldték kivizsgálásra sem. Vérvétel volt ugyan, de csak a szokásos.

Egy szombat délután egyedül volt otthon a lakásukban, mosott. Megnyitotta a kádba a vizet, összeesett és meghalt. Legalábbis ezt állapították meg utólag. A kádból a víz a ház pincééig lefolyt, így vették észre a lakók, mi történt, kihívták a tűzoltókat, akik a szomszéd erkélyéről jutottak be a lakásba. Sajnos már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Kihívták a rendőrséget, a mentőket. A rendőrség megállapította, hogy nem történt bűneset, a mentők pedig megmondták, hogy tüdőembóliája volt, amit a boncolás is igazolt. Állítólag olyan nagy volt a vérrög, hogy nem tudták volna megmenteni. Amíg ott voltak a rendőrök, addig hazaért a férje és a fia, majd két órán át ott voltak hárman a lakásban magukban. Még most is összefacsarodik a szívem, ha erre gondolok. Milyen iszonyatos lehetett ott nekik?

Szerintem sajnos hiába is megyünk el a háziorvoshoz, mondjuk azzal a tünettel, hogy fáj a lábunk, kizárt, hogy például Doppler-vizsgálatra küldjenek el. Több hét a várakozás, itt vidéken legalábbis. Ilyen esetekben csak és kizárólag a szerencse dönthet egy ember életéről.

…A fiú súlyos mélypontokat élt át, és több évébe került, mire valahogy feldolgozta az anyja halálát, de mindannyiunkat sokkhatásként ért az Ági halála. Sajnos hiába próbáltam meggyőzni, hogy szokjon le a dohányzásról, még a megpróbálásig se jutott el, nem is akarta. Ez biztosan számított. Megrendítő volt a halála, különösképpen azért, mert egyidősek voltunk. Azóta is gyászolom magamban rendületlenül!”

Ha rendelkezésre állna a háziorvosi rendelőkben egy alkalmas eszköz arra, hogy a vér összetételéből gyorsan megállapíthassák, van-e trombózisveszély, Ági talán még most is élne. Igaz, sok minden múlik azon is, hogy ki milyen tudatosan őrzi az egészségét. Éva a sógornőjével kapcsolatban azért még hozzáteszi:

„Ha panaszai vannak az embernek, akkor nem megy el rögtön az orvoshoz. Várja, hogy jobban legyen. Ha nem lesz jobban, akkor elmegy a háziorvoshoz, aki - tisztelet a kivételnek - nem mindig áll a helyzet magaslatán. Ad valamit, aztán ha nem lesz jobban a beteg és visszamegy hozzá, akkor esetleg beutalja műszeres kivizsgálásra. Ahol sajnos heteket, vagy hónapokat kell várni, mert előjegyzési sor van. Ha én most elmennék a háziorvosomhoz, hogy nagyon fáj a lábam, kizárt, hogy azonnal vérrögvizsgálatra küldjön. Pedig lehet, hogy megmenthetné az életemet. De ilyen ma a magyar egészségügy, és ilyenek a magyar betegek.”